Mark Carney davosi beszéde nem külpolitikai programbeszéd volt és nem is geopolitikai elemzés. Ez egy világértelmezési kísérlet volt.
Egy nyílt szembenézés azzal, hogy mi tartott össze eddig rendszereket, szövetségeket, országokat és ez többé miért nem tartja össze őket.
A beszéd legerősebb mondatai igazából nem is a nagyhatalmakról szóltak, hanem a kisebbekről, közepesekről.
Azokról,
akik eddig hittek abban, hogy a szabályok majd megvédenek. Nem fognak.
Carney nem leplezte: a „szabályokon alapuló nemzetközi rend” mindig is részben fikció volt, egy stabilitást adó illúzió, ahol azért az értékek és az érdekek nem váltak nyíltan szét.
Václav Havel példája nem történelmi díszlet. Ez a beszéd morális lényege.
A tábla a kirakatban – „Világ proletárjai, egyesüljetek!” – nem meggyőződés volt, hanem alkalmazkodás. Hit helyett félelem.
Carney azt mondja: az országok és vállalatok évtizedekig pontosan ezt tették.
Kifüggesztették a táblát. Hallgattak az ellentmondásokról. Ez nem stratégia volt. Túlélési reflex.
És most már nem működik.
A beszéd egyik legfontosabb állítása ez:
nem átmeneti korszakban élünk, hanem törésvonalon.
A globalizáció eszközzé vált, a pénzügy fegyverré, az ellátási lánc zsarolási potenciállá.
Ebben a világban az integráció sokszor nem előny, hanem sokszor alárendeltség.
Ezért fordulnak az országok befelé, ezért épülnek falak, ezért beszél mindenki szuverenitásról.
Csakhogy az erődök világa törékeny. Értékek nélkül nincs legitimitás, realitás nélkül nincs túlélés.
Nem minden partner osztja az értékeinket. De ez nem mentség az önfeladásra.
Amikor elnézzük a gazdasági megfélemlítést „baráti” irányból, ugyanazt tesszük, mint Havel zöldségese.
Újra kifüggesztjük a táblát.
Carney itt mondja ki a beszéd egyik legkíméletlenebb mondatát:
Ha nem ülsz az asztalnál, akkor az étlapon vagy.
A nagyhatalmak megengedhetik maguknak az egyedüllétet.
Piacuk, haderejük, súlyuk van. A közepeseknek nincs.
Ezért a kétoldalú „alku” nem szuverenitás, hanem alárendeltség.
Az egyetlen alternatíva: koalíciók értékek mentén és nem intézményi nosztalgiával. Kollektív ellenállóképesség.
A legfontosabb mondat
A beszéd vége nem politikai. Hanem egzisztenciális. A nosztalgia nem stratégia.
Ez igaz országokra a márkákra és a vezetőkre.
A régi rend nem jön vissza.
A jövő nem azoké, akik hangosabbak,
hanem azoké, akik képesek
– nevén nevezni a valóságot
– csökkenteni a sebezhetőségüket
– és együtt cselekedni, amikor egyedül gyengék.
Ez nem kanadai üzenet, ez egy rendszerszintű tanulság.
Ezzel elkezdődött valami más, ami nem kényelmesebb, de őszintébb.