Ahogyan tegnap írtam, Mark Carney davosi beszéde nem külpolitikai programbeszéd volt és nem is geopolitikai elemzés. Ez egy világértelmezési kísérlet volt.
Meghallgattam, elolvastam, bevallom, tetszett a beszéd, több mondata és üzenete közel állt a gondolataimhoz. De természetesen én nem láthatom, nem érthetem minden aspektusból innen a budapesti házamból.
Az történt, hogy kíváncsi voltam,
mit gondol erről egy Kanadában élő kanadai,
ezért megkérdeztem egy Kanadában élő kanadait. E közben itthonról is kaptam az írásomra egy hazai ismerősömtől egy üzenetet, értékelést ez ügyben, ami meglepően összecsengett a kanadai véleménnyel.
A lényeg az, hogy sok olvasata van ennek, nem csak az, amit én is elsőre gondoltam, vagy a Geszti féle „churchill-i” ünneplés.
Szóval a beszéd ünneplésén, a nagy színpadi megszólaláson túl, íme egy vélemény Kanadából, utána pedig itthonról, hogy másképpen is próbáljuk megérteni, hogy mi és hogyan történik, történhet.
Először tehát üzenet nekem Kanadából, az egyszerűség kedvéért magyar nyelvre fordítva:
„Nehéz elfogadnom azt az elképzelést, hogy „csak” többet kell fizetnünk, hosszabb ideig várnunk, és bíznunk abban, hogy végül minden rendben lesz — mert reálisan nézve sem a számok, sem a globális helyzet nem támasztja ezt alá.
Azt halljuk, hogy Kanadának diverzifikálnia kell a kereskedelmét, többet kell beruháznia, és meg kell védenie magát egy olyan világban, ahol a szabályok megváltoztak. Ugyanakkor a legnagyobb kereskedelmi partnerünk — az Egyesült Államok — nem akar kínai elektromos járműveket vagy kínai gyártású termékeket a beszállítói láncában. Európa is egyre szigorúbb. Akkor mégis pontosan hol kellene eladnunk, vásárolnunk és növekednünk úgy, hogy ne teremtsünk még több súrlódást?
Ha korlátozzuk a kereskedelmet az Egyesült Államokkal, visszafogjuk Kínát, és túlzottan szabályozzuk a hazai ipart, attól nem válunk hirtelen függetlenebbé — egyszerűen drágábbak leszünk. Az ellátási láncok nem szerveződnek át varázsütésre, költségek nélkül. Ezeket a költségeket nem a vállalatok nyelik le; a kanadaiak fizetik meg. A pénztárnál, a benzinkúton, adózáskor.
Az elektromos járművek erőltetése erre tökéletes példa. Azt mondják, az EV-k jelentik a jövőt, miközben a megfizethető elektromos autók nagyrészt Kínából érkeznek — ugyanabból az országból, amelytől állítólag nem lenne szabad függenünk. Eközben az Észak-Amerikában gyártott EV-k sok kanadai számára továbbra is elérhetetlenek. Így két tűz közé szorulunk: magasabb árak, kevesebb választási lehetőség, és olyan szakpolitikák, amelyek papíron jól hangzanak, de nem tükrözik azt, amit az emberek ténylegesen meg tudnak fizetni.
És mindezeken keresztül a válasz újra és újra ugyanaz: költsünk többet, adóztassunk többet, és bízzunk az állami tervezésben. De évek óta tartó adóemelések, költségvetési hiányok és növekvő megélhetési nyomás után ez a bizalom erősen megkopott. A kanadaiak már „megtették a magukét”. Meghúztuk a nadrágszíjat. Láttuk, ahogy eltűnnek a megtakarításaink. Végignéztük, ahogy a kisvállalkozások pusztán a megfelelésért küzdenek.
Ami hiányzik, az a realizmus. Nem lehet hosszú távú ellenálló képességet építeni úgy, hogy folyamatosan azokat szorítjuk meg, akik már most is a tűréshatárukon vannak. Nem lehet gazdasági biztonságról beszélni, miközben figyelmen kívül hagyjuk a megfizethetőséget. És nem lehet újabb áldozatokat kérni anélkül, hogy előbb bizonyítanánk: a korábbi áldozatok valóban eredményeket hoztak.
Nem vagyok a kanadai beruházások ellen. Azok ellen a politikák ellen vagyok, amelyek abból indulnak ki, hogy a kanadaiak korlátlanul képesek elviselni a költségeket, miközben a kormányok globális stratégiákkal kísérleteznek. Ha ennek a tervnek valóban az a célja, hogy megerősítse a gazdaságot, akkor a való világban is működnie kell — nem csak beszédekben, előrejelzésekben vagy nemzetközi fórumokon.
Mert jelenleg úgy tűnik, mintha egy olyan jövőért kellene újra fizetnünk, amely talán soha nem érkezik meg.
Mindig érdekes kívülről jövő véleményeket hallani. Egyesek szerint ez nagyszerű hír, amitől őszintén csak a fejemet tudom csóválni. Onnan nézve, ahol mi állunk, a liberálisok kormányzása alatt ez egy rémálom volt.
Kanada milliárdokat oszt szét nemzetközi ügyekre és társadalmi kezdeményezésekre, miközben idehaza az alapvető közszolgáltatások szétesőben vannak. Azt mondják, ingyenes az egészségügyünk, mégis emberek hónapokat, sőt éveket várnak műtétekre és létfontosságú beavatkozásokra, mert a rendszer egyszerűen nem bírja a terhelést. A kórházak túlterheltek, súlyos a munkaerőhiány, a betegek pedig bizonytalanságban maradnak.
Ezzel párhuzamosan a bevándorlás mértéke robbanásszerűen megnőtt anélkül, hogy a szükséges infrastruktúra kiépült volna. A lakhatás, az egészségügy és a közszolgáltatások nem bővültek elég gyorsan, ennek pedig mindenki megfizeti az árát. Ahelyett, hogy a meglévő problémákat javítaná, a kormány egyre tovább feszíti az amúgy is túlterhelt rendszert.
Olyan érzés, mintha a kanadaiak már nem lennének elsődlegesek. A dolgozó családokat egyre jobban megadóztatják, miközben egyre kevesebbet kapnak vissza, és folyamatosan türelemre intik őket, miközben a helyzet romlik. A megélhetési költségek az egekbe szöktek, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés csökkent, az elszámoltathatóság pedig szinte teljesen eltűnt.
Kanada korábban stabilnak, megfizethetőnek és igazságosnak tűnt. Most viszont olyan, mintha arra kérnének minket, hogy cipeljük az egész világ terhét, miközben a saját embereinkről is alig tudunk gondoskodni. Ezért van az, hogy oly sokan frusztráltak, kimerültek és elegük van. Budapestre költözöm.”
És közben jött egy hazai üzenet is (István Taubert írását küldték):
„Méltányolandó motivációs szöveg, de csak álmodozás…
Carney ajánlata a következő: „Csináljunk úgy, mintha lenne erőnk, hogy legyen erőnk.”
Ez egy körkörös érvelés (tautológia). Te, aki implementálni akarsz (tehát A-ból eljutni B-be), látod, hogy ez a kör nem vezet sehová. A „nyitott, de biztonságos” világ, amire vágysz, és amit a cikk ígér, a jelenlegi geopolitikában fizikai képtelenség.
Vagy nyitott vagy és sebezhető (régi rend).
Vagy zárt vagy és biztonságos (új, erőd-világ).
Mark Carney beszéde diagnózisnak tűpontos, de terápiának életveszélyes.
Implementátorként és a biztonságra törekvő emberként olvasva a szöveget, nem a reményt látom benne, hanem egy hatalmas rendszertervezési hibát. A „változó geometria” és az „értékalapú realizmus” jól hangzó szlogenek, de a gyakorlatban ez a működési modell fenntarthatatlan.
Carney lényegében azt mondja: építsünk erődöket (protekcionizmus, fegyverkezés) a biztonságért, de közben hagyjuk nyitva a kapukat (demokrácia, kereskedelem) az értékekért. A kettő egyszerre nem megy. Mérnöki szemmel nézve: nem lehet egy rendszert egyszerre optimalizálni a maximális védelemre és a maximális nyitottságra.
A legnagyobb ellentmondás pedig a Havel-idézet. Havelnél az „igazságban élés” a hatalom nélküliek morális fegyvere volt. Carney ezt a logikát kiforgatva arra használja, hogy tengeralattjárókat és blokkosodást adjon el „igazságként”. Ez nem realizmus, hanem egy nagyon kockázatos szerencsejáték, ahol a „biztonságunk” zálogai olyan alkalmi koalíciók lennének, amik holnapra felbomolhatnak.
Szép a retorika a „harmadik útról”, de a megvalósíthatóság szintjén ez a terv tele van statikai repedésekkel. Nem a vágyálmaim ütköznek a valósággal, hanem a józan ész azzal a tévhittel, hogy a káoszt el lehet nevezni új rendnek, és attól az majd működni fog.
Lényeges adalék:
Mark Carney (Az Előadó)
Státusz (2026): Kanada Miniszterelnöke (Liberális Párt).
Háttér: „Pénzügyi technokrata sztár”; korábban a Bank of Canada és a Bank of England kormányzója (az első külföldi a brit jegybank élén).
Szakterület: Pénzügyi válságkezelés, klímakockázatok (ő alkotta meg a „Tragedy of the Horizon” fogalmát), fenntartható kapitalizmus.
Politikai profil: Centrista, globalista, de a szöveg alapján „kijózanodott realista”.
Stílus: Intellektuális, elemző, gyakran vádolják „davosi elitizmussal”.
Alexander Stubb (A „Szerző” / Szellemi Atya)
A szövegben hivatkozott „értékalapú realizmus” (value-based realism) eredeti megalkotója.
Státusz: Finnország köztársasági elnöke.
Filozófia: A nyugati értékek (demokrácia) megtartása mellett pragmatikus fegyverkezés és szövetségkötés a diktatúrákkal szemben. Carney tőle veszi át a beszéd gerincét.
A Helyzet (Kontextus)
Rupture (Szakadás): Carney fő tézise, hogy nem átmenetben, hanem szakadásban élünk; a régi szabályalapú rendnek vége.
Középhatalmak dilemmája: Kanada (és Európa) egyedül gyenge („aki nincs az asztalnál, az az étlapon van”), ezért új, alkalmi blokkokat kell építeniük.
Peter
Vágyvezérelt idealista, mint jómagam 😉
Peter
Trumpnak vajon kiszótárazták a csávót, vagy csak a külügy lerajzolta neki Sesame street szinten a tartalmat? 🤤